A császár lemondatásától az alkotmányos rendig
A német forradalom akkor vette kezdetét, amikor 1918. október 28-án Kielben matrózfelkelés robbant ki: a tengerészek megtagadták az esztelen parancsot, a flotta nem hajózott ki Anglia ellen. A helyzetre jellemző volt, hogy a császár, II. Vilmos még csak nem is szólt a parancsról birodalmi kancellárjának, Prinz Max von Badennek, igaz annak kormányában államtitkár volt a szociáldemokrata pártvezér, Philipp Scheidemann. A császár és a vezérkar miatt a széles alapú kormány nem tudta kézben tartani az eseményeket. Ezért Scheidemann már a felkelés másnapján javasolta a kancellárnak, hogy szólítsa fel lemondásra a császárt, ami hozzájárulhatott volna a nyugalom helyreállításához. A kancellár azonban kivárt, bízva abban, hogy a császár maga fog lemondani, esetleg a koronaherceg, vagy egy másik családtag javára. A császár viszont - ekkor éppen Paul von Hindenburg, 1916-tól a legfelső hadvezetés élén álló vezértábornagy javaslatára - nem mondott le. És nem mondott le akkor sem, amikor az események nyomása alatt szenvedõ szociáldemokraták november 7-én lemondását követelték, akkor már a tehetetlen kancellárral együtt. A konzervatívok bizonytalankodásának a tömegek vetettek véget. Vilmos végül november 9-én lemondott le, ismét Hindenburg, de most ellenkező értelmű tanácsát követve. Ekkor azonban már nem csak neki kellett mennie: a monarchiát is vele temette a történelem. A Birodalom azonban, ha veszítve is területeiből és lakosságából, fennmaradt.
Milyen legyen a köztársaság?
A kezdeményezés, akárcsak Magyarországon, Ausztriában, Olaszországban az ekkorra már tömegpártok élén politizáló szociáldemokraták kezébe került. A szociáldemokraták forradalmi és mérsékelt irányzatának eltérő elképzelései voltak a köztársaságról. Az előbbiek általános sztrájkot hirdettek egy „szocialista köztársaságért”. Forradalmi lendületüket azonban jellemezte, hogy november 4-ére nem tudták befejezni a szervezést, majd úgy gondolták, hogy 7-e és 8-a sem jöhetett szóba, mivel az a bérfizetés napja volt. A következő két nap sem, mert az szombat és vasárnap lévén mindenki pihenõnapja. Így maradt november 11.
A mérsékeltebb szociáldemokraták is támogatták a sztrájkot, ami azonban a köztársaságot illette, megelégedtek egy szótaggal kevesebbel: ők "szociális köztársaságot" akartak.
A kormányfelelősséget már vállalt, már a háború idején a konzervatívokkal is kiegyező szociáldemokraták a minden jelző nélküli „köztársaság” mellett érveltek. Nem sztrájkkal, hanem a megegyezéssel, politikai kompromisszummal kívánták elérni céljukat, a kormányalakítást, nem utolsó sorban a hadsereggel tárgyalva a helyzet rendezésének a lehetőségéről.
Az események azonban, amint az a forradalmak során rendre történni szokott, másként alakultak. Szombaton, november 9-én, nem pihenhettek a politikusok. Az utcákat, tereket elözönlötték a hívatlan tömegek. Erre Karl Liebknecht, a forradalmi baloldal vezére "Németország szabad szocialista köztársaságát" kiáltotta ki a Berliner Schloss egyik ablakából az összegyült tömeg előtt. Katonák sürgetésére került elő a Reichstag ebédlõjébõl a mit sem sejtő Scheidemann, aki feltalálva magát a „köztársaságot” kiáltott ki a Birodalmi Gyűlés ablakából. Ez utóbbival ekkor már szinte mindenki egyetértett. II. Vilmos után, ha húzódozva is, a tartományok uralkodói is lemondtak, az utolsó közülük november 25-én. Az egyetértést az aggodalom táplálta: a polgárháborútól és a káosztól való félelem.
A forradalomban megalakult átmeneti birodalmi kormány, a Népi Megbízottak Tanácsának összetétele mindezt tükrözte. Scheidemann, amikor kikiáltotta a köztársaságot, azt is bejelentette, hogy a szociáldemokrata pártelnök Friedrich Ebert vezette kormányt a két szociáldemokrata párt alakította meg, s hatalmát a Berlini Munkás- és Katonatanács hagyta jóvá. A császári államapparátus ugyanakkor a helyén maradt, a munkát azonban új államtitkárok irányították: együttműködve a katonai vezetéssel leverték a felkeléseket (a kommuista pártot megalakító Liebknechtet és Rosa Luxemburgot a hadsereg támogatta „szabad csapatok” gyilkolták meg), megkezdték a közrend helyreállítását. Eközben a tartományokban több helyütt széles alapon alakultak kormányok a szociáldemokraták, a polgári pártok, sőt egy helyen a kommunisták (Würtenberg) részvételével.
A hatalom konszolidálását végül az 1919 februárjára összehívott alkotmányozó nemzetgyűlés jelezte. A berlini káosz elől a nyugodt Weimarba egybegyűlt nemzetgyűlés legitimátását már demokratikus választások erősítették meg.
Az 1919. január 19-én megtartott választásokon a szociáldemokraták elsöprő, 45,5%-os győzelmet arattak, második helyen a Centrum párt végzett 20%-kal, a baloldali liberálisok is 18,6%-ot kaptak, a jobboldal két pártja nem volt sikeres: a Német Nemzeti Néppárt eredménye 10,3%, a Német Néppárt 4,4% volt.
A választásokat követően a kormányzati teljhatalmat a nemzetgyűlésre ruházták: a megválasztott köztársasági elnök cserében Friedrich Ebert, a kancellár Scheidemann lett. A következő kományok sorsa egészen 1930-ig a weimari alkotmány pártjain, a szociáldemokraták, a baloldali liberálisok és a katolikus centrum együttműködésén nyugodott, illetve a nemzetközi helyzet alakulásától függött, mindenekelőtt a francia és a brit külpolitika befolyásolta.
A
weimari köztársaság alapja széles politikai konszenzus volt, amely a
konzervatív jobboldaltól a baloldalig tartott. E konszenzus megfogalmazója egy
liberális jogász, Hugo Preuss volt, az előkészítő munkálatokkor meghívták a
korban már neves szociológust, Max Webert. Az alkotmányt, amely egy "decentralizált
egységállam" koncepciójával fogalmazódott, három párt fogadta el a berlini
felfordulások miatt a békésebb Weimarba távozva: Németország Szociáldemokrata
pártja, a Centrum Párt és a Német Demokratikus párt. E pártokat nevezi a
történelem weimari koalíciónak - a legnagyobb közülük a baloldali párt volt, a
koalíciók sorsát eldöntő és összetételét meghatározó viszont a kisebb
középpárt, a keresztény Centrum Párt, míg a weimari rendszer eredeti jellegét
legmarkánsabban a legkisebb, baloldali liberális párt mutatta. A parlamenti
jobboldal pártjai, a német nemzetiek és a néppártiak nem tartoztak ide, a
baloldal túlsó széle, a kommunisták pedig a választásokon sem vett még részt.
A német demokratikus berendezkedés biztosítéka volt, hogy a weimar ellen politizáló konzervatív jobboldal belássa: a békeszerződés revíziója, a határok módosítása, a jóvátételek fizetésének könnyítése, s nem utolsó sorban az Ausztriával egyesülés erős Németországot feltételez. A pártok korlátozott együttműködését, sőt a kormányalakításokat is az tette lehetővé, hogy e célokkal lényegében valamennyi parlamenti, sőt parlamenten kívüli párt is egyetért. A konfliktusokat nem ezek a célok, hanem a hozzájuk vezető út, a fegyverkezés, a szociális kiadások mértéke, a külpolitikai orientáció megítélése váltotta ki – természetesen a végrehajtó hatalom gyakorlásának a politikusoknak mindenkor áhított fóruma, a kormány alakítása mellett. A weimari köztársaság aranykora, tulajdonképpen mindössze öt éve, akkor következett be, amikor a jobboldali Hugo Stresemann gyakorolta a teljes belpolitikai támogatást élvező külpolitikát, a centrum részt vett a kormáynzásban, a szociáldemokraták pedig hol résztvevőként, hol a háttérből tolerálva biztosították a parlamenti demokrácia működését. Ez lehetővé tette francia-német kiegyezést, ennek nyomán a jóvátételi fizetéseket fedező nemzetközi kölcsönöket, majd a belépést a Népszövetségbe.
A szélsőjobboldal megjelenése
Amikor Adolf Hitler 1919 novemberében első valamelyest is jelentős beszédét a müncheni Eberl sörpincében megtartotta - mintegy 130 hallgató előtt -, jó érzékkel választotta a „Breszt-Litovszk és Versailles” címet. Breszt-Litovszk, a német - szovjet béke a dicsőség, a Német Birodalom előretörése, hatalmas keleti területek bekebelezésének szimbóluma volt. Versailles már a háborús vereségé, a megaláztatásé, amelyet Hitler - akárcsak a többi jobboldali csoport - a baloldal meg növekedett németországi befolyásának rótt fel. Orv, a hátországból a hadsereg hátába mért „tőrdöfés” –ről beszélt. (Dolchstoß, elsőnek Hindenburg használta a kifejezést, 1918 novemberében.). Mindebben nem különbözött a megannyi hasonló, magának híveket toborzó szónoktól. A botrányok keltése is már megtalálható volt a szélsőjobb korai eszköztárában. Az első jelentősebbre még 1920 február 24-én sor került: a Hof Sörházban akcióba léptek Hitler verőlegényei az ellenvéleményüknek hangot adó marxistákkal szemben. Mindezt végrehajtotta a dorongokkal felfegyverzett, „kicsi tetterős és rámenős rendezőgárda a nemzetiszocialista gyűlések védelmére” - ahogyan jellemzi ezeket az osztagokat az 1940-ben megjelentetett, a náci párt, az NSDAP Egész Szellemi és Világnézeti Nevelésére a Führer Mellett Alakult Írásbeliséget Gondozó Hivatala elnevezésű szervezet által ajánlott kiadvány.
A szélsőjobbon ekkor még több szervezet helyezkedett el Németországban: vezetésük és tagságuk elbocsátott tisztekből és leszerelt, állástalanná vált katonákból verbuválódott. Felszerelésüket és ellátásukat a hadsereg biztosította - illegális, vagy legális úton, mindenképpen a hatalom szemehunyásával. E támogatás nem sokáig tartott. Nem utolsó sorban azért, mert német siker-külpolitikát megalapozó Walther Rathenau külügyminisztert e csoportok egyike meggyilkolta. E gyilkosságra több gyilkosságot és gyilkossági kísérletet követően került sor, amelyeket a köztársaság-ellenes jobboldal vállalt. A felháborodás e merényletek miatt egyre nőtt, a kormány azonban tétlen maradt. Rathenau meggyilkolására is azután került sor, hogy zsidó származása és európai megegyezést hirdető politikája miatt élesen támadták őt a parlamentben, mindenekelőtt a jobboldal legnagyobb pártja, a Német Nemzeti Néppárt, valamint a jobboldali liberális Német Néppárt.
A
köztársaság jobbra fordul
A tévhittel ellentétben, ha az
első világháborúban elszenvedett vereség meg is tépázta a német konzervatív
jobboldalt, mindenekelőtt a tisztikar presztízsét, a területvesztéssel, majd a
jóvátételek visszautasításával folytatott propagandával azt jórészt vissza
tudta szerezni. (A császár természetesen emigrációban maradt, előbb
nagyvonalúan vállalva a felelősséget a háborús vereségért, majd mindinkább
áldozatnak tekintve.)
A jobboldalnak mindenesetre új
szimbólum után kellett néznie, ha nem akart nyíltan szembekerülni az antanttal.
A széles körben elismert új szimbólumok azonban egyenlőre késtek, így azok
nélkül jelölték meg a fő ellenséget - a radikális jobboldal kimondottan a
köztársaságot.
Kevéssé
ismert tény, hogy a Weimari Köztársaság már nem egészen egy évvel az alkotmány
elfogadása után, 1920 júniusában elveszítette demokratikus többségre támaszkodó
kormányát. A jelentéktelen, centrumpárti politikus, Konstantin Fehrenbach
vezette kormány már kisebbségi kabinet volt, amely a szociáldemokrata párt
toleranciájával volt működőképes. Koalíciós partnere pedig a csekély számú
liberálisok mellett a weimari alkotmány ellen szavazó Német Néppárt volt. A
szociáldemokrata és baloldali centrumpárti túlsúlyú rövidéletű koalíció (majd
még említjük: a Wirth-kabinet) hamarosan egy a Centrum Párt által is
támogatott, mégis elismerten jobboldali kormánynak adta át helyét. Mindez 1922
novemberében történt, amikor Wilhelm Cuno személyében először kerül a
kancellári székbe olyan politikus, aki - bár ekkor már pártonkívüliként - a
weimari alkotmányt elutasító jobboldal, a Német Néppárt tagja volt. E kormány
jóvátételi politikája vezetett oda, hogy francia és belga csapatok megszállták
a Ruhr-vidéket.
A Cemrum Párt, a keresztény polgári centrum adta ekkor a kormányfőt, Joseph Wirth, az első hivatásos politikus-miniszterelnök személyében. Wirth, centrum párti elődjével szemben, nem a jobboldali liberálisokat (Német Néppárt), hanem a szociáldemokratákat és a baloldali liberálisokat (Német Demokratikus Párt) választotta partnernek. Híres beszédében, a gyilkosságsorozat és közvetlenül Rathenau meggyilkolása után, 1922. június 25-én kijelentette: „Az ellenség a jobboldalon áll!” . Ezzel elutasította a pártját támogató bajorok követelését, hogy a köztársaság védelméről hozott törvényben egyaránt szóljanak a jobboldalról és a baloldalról. Majd Wirth ennél is tovább ment. Elmarasztalta a centrumtól jobbra, azonban hozzá mégis közelálló néppárti jobboldal a halálkampányokban (merényletek pártolásában) való részvétele miatt - tette ezt annak ellenére, hogy ezzel a nagykoalíció lehetőségét elvesztette. A történelem igazolta Wirthet, mert bár kormánya nem sokkal élte túl a parlamenti sikert. A következő kormányokban bár mind nagyobb erőt képviselt a jobboldal, e törvénnyel eredményesen nézett szembe a köztársaság a puccskísérletekkel.
Két puccs Németországban
A Weimari Köztársaság történetében két puccs volt, amelyet többbé-kevésbé jelentős politikai erő robbantott ki. Mindkettőre feszült politikai helyzetben került sor.
1923 januárjában, a jóvétételek fizetésének elmaradása miatt francia és belga csapatok megszállták a Ruh-vidéket. Németországban nemzeti ellenállást hirdettek, amelyet hatalmas infláció és a gazdaság megbénulása követett. A kisemberek minden megtakarított pénzüket elvesztették, a munkanélküliséggel tovább növekedett a szegénység. A franciák kivégezték a Franciaország felé az árúkat kiszállító hidak és vasútvonalak felrobbantásában résztvevő, a világháborúban vaskereszttel kitüntetett német hadnagyot, Leo Schlagetert, aki 1922-től Hitler pártjának volt tagja. Ezzel megszületett a náci párt első nemzetközileg ismert mártírja, akinek sírjánál Goebbels mondott nagyhatású beszédet.
A zűrzavaros helyzetben, ismét egy ivóban, a müncheni Polgári Sörpincében (Bürgerbräukeller) robbantotta ki Hitler a Mussolini római bevonulását mintázni kívánó puccsát. Bár Hitler hívei leszerepeltek, az 1924-es választásokon pártja majd kétmillió szavattal (6,5 %) 32 képviselőt juttathatott a Birodalmi Gyűlésbe.
A másik puccsot a kommunisták robbantották ki. Hamburg, a kikötőváros hangulata forradalminak tünt, s Moszkvából is megjött a buzdítás. A felháborodást az is fokozta, hogy a Reichswehr, a birodalmi hadsereg, a szociáldemokrata elnök utasítására, a köztársaság védelmére hivatkozva bevonult Szászországba és Thüringiába, ahol legálisan, a választási eredmények alapján, baloldali szociáldemokrata és kommunista vezetéssel munkáskormányok alakultak. Az elkeseredés néhány napos fegyveres harcba torkollott.
Jobboldali demokrácia Németországban
A
weimari koalíció megroppanására végülis nem a puccsok miatt, hanem a jobboldal parlamentáris térnyerése
következtében került sor. E folyamat során a szociáldemokraták fokozatosan
kiszorultak a koalícióból, és mind jobboldalibb kormányok alakulnak. A
politikai struktúra eltorzulását egy kis párt tehetséges politikusa, a
német-francia kiegyezésre törekvő, a már említett jobboldali, néppárti Gustav
Stresemann kormánya hidalta át, illetve állította meg, bevezetve weimar
aranykorát. Ennek az időszaknak a kiteljesedése volt az 1928-ban megalakult
nagykoalíció, amelyben a weimari pártok mellett ott van a jobboldali
liberálisok pártja, valamint a bajorok jobbra tendáló - 1925-ben Hindenburgra
szavazó – centrum irányzata is. A kormány, a szociáldemokrata Hermann Müller
vezette kabinett, 1928 májusától utoljára tett kísérletet a weimari politika
helyreállítására. A német néppártig terjedő nagykoalíció volt az utolsó olyan
német kpormányzat, amely parlamentáris többséget tudhatott maga mögött.
Próbálkozása a világgazdasági válság németországi kibontakozásával és a
birodalmi elnök, a konzervatív, egyre inkább a múltba merengő, császárát idéző
Hindenburg ellenszenve miatt ér véget.
Hindenburg,
az erős és elmozdíthatatlan köztársasági elnök nagy mértékben járult hozzá,
hogy a demokratikus köztársaság előbb konzervatív köztársasággá alakult, majd a
szociáldemokrata Müller kabinet rövid intermezzója után elnöki köztársasággá
alakult.
A
parlament 1930-ban lényegében elveszítette jelentőségét. A parlamentet
kikacsolták. Kormányt az alkotmány 48. cikkelyének lehetőségét kihasználva az
elnök, Hindenburg bizalmát élvező kancellárok parlamenti többséget nem élvező
kisebbségi kabinettjei követték. Elsőnek a centrumpárti politikus, Heinrich
Brüning alakíthatott kormányt, még abban a reményben, hogy a jobboldal
többségét is sikerül megnyernie, a szociáldemokraták mellőzésével. Franz von
Papen rövidéletű kísérlete már a szélsőjobboldal bevonásását tervezte, Hitler
azonban nem vállalta az alkancellári tisztséget. Még szűkebb bázissal
rendelkezett a nácikkal szemben a katonai diktatúra bvezetését és a
szakszervezetek tömegbázisának megnyerését tervező Kurt von Schleicher
tábornok. Ő csupán a régi harcostársban, az őt kinevező Hindenburgban bízva
ajánlotta fel a nácik keltette káosz felszámolására a hadsereg szolgálatait.
Tanulságos a történelem torz fintora:
formailag a Hitler-kabinet volt az, amely ismét parlamenti többséget mondhatott
a magáénak, s ezzel formálisan három
év után eleget tett a weimári demokrácia követelményének: Németországban 1933.
január 30-án ismét parlamen többségét élvező kormány került hatalomra. A
konzervatív jobboldal és a demokrácia reménye azonban hamar szertefoszlott.
Mindazonáltal
érdemes felfigyelni a jelenségre: a parlamenti demokrácia útjáról nem a náci,
hanem - még 1930-ban - az egyesülésre törekvő jobboldali csoportok tértek le.
Tanulságos ma is annak tanulmányozása, hogy a politikai paletta erőviszonyainak
milyen eltolódása kísérte a Weimari Köztársaság pusztulását?
A legfontosabb tanulság abban foglalható össze, hogy a szélsőjobb önmagában sohasem válhatott történelmi súlyú tényezővé. Ereje a jobboldal teljes vertikumának az adott országban, illetve térségben betöltött szerepének volt a függvénye. Csak abban az esetben, csak olyan körülmények között juthatott hatalomra, ha képes volt egyesíteni, maga alá rendelni - akár erőszakkal is – a teljes jobboldalt. Mégpedig egy olyan jobboldalt, amely már korábban az ország, illetve a térség gazdasági és politikai irányításában meghatározóvá vált. Mindennek Bismarcknál, Mussolininél és Franconál is katartikusabb példája volt a náci mozgalom és a Harmadik Birodalom.
A
Weimari Köztársaság bukása a választások tükrében
Meglehetősen elterjedt az a nézet, hogy a Weimari Köztársaság bukását a két szélsőség, a szélsőjobb és a szélsőbal felerősödése és a középpártok, a centrum lemorzsolódása kísérte. Nos, ez olyan tévedés, mindenekelőtt a konzervatívoknak, és Hindenburgnak híveinek a tévedése volt, akik e vélt folyamatra hivatkozva engedték át a kancellári bársonyszéket Adolf Hitlernek.
Annyi azonban igaz, hogy az 1930-as választástól kétségtelenül előretört a szélsőjobb és némileg, de a szélsőjobbal össze nem hasonlítható mértékeben a szélsőbal. Ezt mutatja a ritán közölt 1932 tavaszi elnökválasztás eredményeit bemutató adatok. Ekkor a nácik a kétfordulós választásban az 1930-as 18,3%-ról előbb 30,1%-ra, majd 36,8%-ra növelték, vagyis megduplázták szavazataikat, a kommunisták viszont a korábbi 13,1 %-ról előbb jelentéktelen veszteséggel 13%-ot kaptak, ezt követően pedig szavazataik drasztikusan csökkentek, 10,7%-ra. A kommunisták némileg jelenetős szavazatnyerésére 1932 novemberében, a nácik 4,4%-os visszaesésekor került sor, azonban ez sem volt több 2,3%-nál. Vagyis, a két szélsőség egyidejű előretörésének semmi alapja sincs. Ami viszont egyáltalán nem következett be az a centrum leépülése: a centrum, akárcsak a baloldal megőrizte támogatóikat.
Hitler hatalomra jutása és a választások
|
A
weimari köztársaság bukásának okait kutatva nem elhanyagolható körülményként
jelenik meg a korszak két köztársasági elnökének politikai és érzelmi
beállítotságának a különbsége.
Friedrich Ebert, a szociáldemokrata elnök, korrekt
politikus volt, mindenekelőtt a parlamenti többségből fakadó lépéseket
támogatta - pártoktól függetlenül. Nyilván nem örült a jobbratolódásnak, s bár
ennek hangot is adott, egyetlen egyszer sem alkalmazta az alkotmány nyújtotta
kivételes törvényeket pártpolitikai célokra.
1925-ben,
Ebert halálát követően lett köztársasági elnök a monarchista meggyőződésű Paul von Beneckendorff und von Hindenburg.
A konzervatív, joviális nagyúr megválasztása már jelezte a jobbratolódást, a
weimari alapok meggyengülését. Politikájával pedig egyértelműen a jobboldalnak
kedvezett. E táborból leginkább a hadsereg állt közel szívéhez. A szélsőjobbot,
a mind erősebb nácikat csőcseléknek tekintette, élükön a "bohémiai káplárral",
Hitlerrel. A német történelemben döntő fordulatot jelentő 1933. január 30-át a
Hitler-kormány kinevezését már ezért sem lehet egyszerűen személyes indulatok,
törekvések feltárásával bemutatni. Nyilván ez is egyik oka a sokféle
koncepciónak. A tény azonban nem hagyható figyelmen kívül: a német jobboldal
tényleges erőfölénye a szinte teljes történelmi korszakban, pontosabban
1920-tól jelen volt. A jobboldalhoz képest mind a centrum, mind a baloldal
gyengébb befolyással rendelkezett.
Hol
következett be az erők eltolódása?
A konzervatív jobboldalnak hatalmas felelőssége volt abban is, hogy Hitler, legálisan, a parlament ¾-es többségére támaszkodva számolhatta fel a weimari demokrácia jogrendjét. A lehetőség erre megvolt.
A liberális weimari alkotmány ugyanis nem pusztán korának legdemokratikusabb, hanem legelasztikusabb alkotmánya is volt. Az alkotmány ugyanis teljesen, valamennyi részében újraírható volt saját cikkelyeire hivatkozva. Ennek lehetősége volt a parlament ¾-es többsége által, vagy a köztársasági elnök által különböző alkalmakkor elrendelt népszavazások, így akár a parlamenttel szemben is kezdeményezett, a parlament által hozott törvényeket felfüggesztő érvényű „népi” kezdeményezések (Volksentscheid, Volksbegehren), illetve magát az alkotmányt felfüggeszthető, az elnöki diktatúra bevezetését is lehetővé tevő híres-hírhedt 48. cikkely alkamazása.
A jobboldal e lehetőségeket kihasználva korlátozta a parlamentáris demokráciát az 1930-tól bevezetett elnöki kisebbségi kabinetekkel. A nácik – immár visszatérve a parlamenti többségi kormányok gyarorlatára – az 1933. március 24-én megszavaztatott, egyedül a szociáldemokraták által ellenzett, ún. felhatalmazási törvénnyel (Ermächtigungsgesetz) vezették be a náci rendszer teljes fennállása alatt működő rendkívüli állapotot. 1934 tavaszáig a konzervatív jobboldalt is még képviselő kormány a ¾-es parlamenti többség birtokában, a rendkívüli állapot lehetőségeit kihasználva kezdeményezte és fogadtatta el a törvényeket. Az elsők között felmentésben részesítették az elítélt nácikat (Verordnung über die Gewährung von Straffreihet, 1933. március 21.), bevezették a halálbüntetést a „közbiztonság veszélyeztetése” esetére, illetve rendeletet alkottak „A nemzeti felemelkedés kormánya elleni alattomos támadások elleni kivédésére”. Ezek alapján kezdődhettek meg a tömeges letartóztatások, az első koncentrációs táborok felállítása és a kivégzések a hatályos jogszabályoknak megfelelően és az alkotmány adta keretek között.
Az ezek után történtekért felelős, megnevesíthető személyekbő személyek köréből elsőnek a birodalmi elnök vált ki. Hindenburg 1934 augusztusában bekövetkezett halálakor az intézményt Hitler mint „Führer és Birodalmi kancellár” vette át. „A törvény a Német Birodalom államfőjéről” megszüntette a birodalmi elnöki tisztséget, egyben fogadta az állami hivatalnokok és katonák esküjét. A birodalmi gyűlés formálissá válását a pártok betiltása, illetve önfeloszlatásra kényszerítése után több „Führer leirat” (Führer Erlass) tette véglegessé.
A választások formálissá váltak. Az 1936-os választás – ekkor első ízben nem vehettek részt zsidók – olyan véleményfelmérést kezdeményezett, amely a parlemnri szavazást helyettesítve, azt megkerülve kívánta saját véleményüket igazolni. Hitler „A népnap a szabadságért és a békéért” címmel megtartott beszédével a választáson 99%-os részvétel mellette 89,9% igen szavazatot kapott az „NSDAP Egységes Listája”. Az 1938-as választásokat már a „Führer listájáról” tartották, szintén népszavazás formájában, már 99,59%-os részvétellel és 99,1% igen szavazattal. A kormány szerepének és súlyának tragikomikus jelzése volt, amikor 1937. január 30-án, a hatalomátvétel évfordulóján rendezett emlékülésen Hitler „az addig még nem NSDAP párttag kormánytagokat felvette a párt tagjainak sorába, az Arany Pártjelvényt adományozva nekik.”
A politikai irányzatok egymáshoz való viszonya, az azokon belüli erőeltolódások a következőkben foglalható össze: a gazdasági és politikai válságban a lényeges erőeltolódások az egyes fő irányzatokon belül, tehát a jobboldalon, a centrumon és a baloldalon belül mentek végbe, és nem úgy, hogy a fő irányzatotok egymástól hódítottak el erőket. Hitler számára elsősorban nem a Reichstag választások eredménye biztosította a hatalomra jutást, nem is az, hogy a náci párt a legnagyobb párttá vált a választásokon (hiszen e helyzet már az 1932 tavaszi elnökválasztások, majd a parlamentben a júliusi választások óta fennállt), hanem a jobboldal németországi túlsúlya. A náci párt a jobboldalon belül szerezte meg a vezető szerepet. S még hozzátehetjük, a szélsőjobb hatalomra jutásához hozzájárult a konzervatív és a centrum tábor illúziója, hogy Hitler kancellárként kezelhetővé válik.